Káposztás cvekedli

Ellenállhatatlan, első számú kedvenc ételem. Sajnos. Hatalmas adagot is meg tudok belőle enni, még akár a hűtő nyitott ajtaja előtt állva is belekóstolok a maradékba. Ha űrhajóval elküldenének a Marsra, akkor több köbméter cvekedlit vinnék magammal. Ez a bizonyos étel a káposztás tészta, vagyis cvekedli; ki így hívja, ki úgy. Mindenki ismeri, mindenkinek van hozzá fűződő gyermekkori emléke. Van, aki porcukorral meghintve szereti és van, pl én, aki jó borsosan, sok káposztával és nagyon összepirítva.

Cvekedlit készíteni egy életérzés. Először megadom magamat az elhatározásnak, noha tudom, hogy annyit fogok belőle enni, hogy megfájdul a gyomrom is. Hazacipelem a káposztát. Aztán megbirkózom a felaprításával. Nagy nehezen késsel darabokra vágom. Közben, arra  gondolok, hogy jó lenne a kisbaltát bevenni a főzőeszközeim közé.  Aztán jön a fizikai munka, mert én hagyományosan reszelem le a káposztát, sajtreszelőn. Ilyenkor mindig elhatározom, hogy beszerzek valami szerkentyűt erre a célra, de aztán mégis minden marad a régiben és legközelebb is csak kézzel reszelem le. A káposztát aztán rendre túlsózom, mert mindig az van bennem, hogy ha nem sózom meg eléggé, akkor nem jön ki az összes leve. Persze ez butaság, kevesebb só is elég lenne. De az igaz, hogy másfél kiló káposztából kb fél liter káposztalé is kijön sózás és kinyomkodás után. Aztán megpirítom olajon a káposztát. Hihetetlen mennyi víz elpárolog belőle még ekkor is, és mennyire “összemegy”. Amikor elkezdem pirítani, még tele van a serpenyő, aztán mire elkészül és szép barna lesz a káposzta, akkor már könnyebben tudom kavarni. Közben megfőzöm a kockatésztát. Szeretem a házi tésztát hozzá. Emlékszem, amikor kiskoromban a nagymamám szárította a házi tésztát konyharuhán az alföldi kis házában. Amikor készen van a káposzta, megfőtt a tészta, akkor az egészet összekeverem, jól megborsozom és nagyon-nagyon összepirítom egy jó nagy serpenyőben. És megadom magamat a sorsomnak és megeszek egy nagy tányérral belőle még forrón.